Éjjeli történet
A nap is lekúszik már az égről,
S az udvarban álló fák is búcsút vesznek, az utolsó esti széltől.
Csend ül mindenre lassan, minden nesz kialszik,
És ilyen csendben szunyókálnak, egészen hajnalig.
Ez a nesztelenség birodalma,
Amit a végtelen sötétség egy éjen át uralja.
De ez a sötét nem bánt, inkább álomba ringat,
S hallhatatlanul kíván szép álmokat.
Rémálmoknak helye itt nincs, csak nyugodt gondolatoknak,
Bátran ereszd be halovány fényét a Holdnak.
Ő az, aki talán még a sötétség ellen felkelhet,
S fényt küldhet ebbe a fekete végtelenbe.
Ha álmatlan vagy, hozzá nézel fel az ablakodból,
Hozzá fordulsz, ha éjjelente kifogysz a válaszokból.
Amire nappal nem találsz megoldást, ilyenkor próbálod kutatni,
Mert van, amit csak az éjjel varázsa képes megoldani.
A varázs ott van a Hold fényében,
S a reggelre, a párától megvizesedett fűben.
Olyan erő ez, amit testileg nem érzel, de a lelked mélyén,
Te is tudod, hogy valójában állandóan köztünk él.
Van aki hisz benne és van aki nem,
Pedig a válaszok ott vannak az éjjel sötétjében.
A csillagos égbolt nyitott könyv előttünk,
Melyet az elménkkel megfejthetünk,
Majd reggel tisztává válhat a kép, amikor az álmokból felébredünk.
Te és én
Nem hazudhatok neked, hiszen te vagy az,
Kitől a megfagyott virág bimbója is kipattan.
Veled olvad fel a tél minden egyes jégcsapja,
Veled válik teljessé az élet minden pillanata.
S ezek nem csak szavak, ezek az én érzéseim,
Nem csak egy egyszerű fiú képzelgései.
Te is tudod ott legbelül, hogy mi egyek vagyunk,
S együtt, kézen fogva a fellegekbe szállhatunk.
Vége ennek sohasem lesz, a halál után is együtt leszünk,
Minden egyes lélegzetvételnél egy lesz a mi lelkünk.
Érezd hát te is azt, amit én érzek,
Hiszen neked is ezt sugallja az élet.
Tartsunk meg minden szépet és jót,
A rosszat pedig űzzük ki a világból, ahová való.
Képesek vagyunk rá, az erős szerelem bármit legyőz,
Együtt tart minket, legyen akár tavasz, akár ősz.
Az éjjel csillagos ege is erről beszél,
Majd tovább súgja a napnak, amikor az reggel felkél.
Ott van mindenben, de legfőképp bennünk,
S ez az, ami élteti örökké a mi szerelmünk.
Újra a magányról
És még nem múlt el az érzés,
A még mindig dúl bennem a kétség,
Hogy sohasem találok rád, akárhogyan is kutatok,
Nem maradt rólad semmin, csupán a kósza vágyálmok.
Olyan érzés, mintha régóta ismernélek,
S bevallom, soha senkit nem láttam még ily szépnek, mint téged.
Olyan, mintha egész életemben téged kerestelek volna,
Mintha a legnagyobb magányomban is a te hangod szólna.
Idegesen borulok a párnámra minden este,
Másnap újra láthatom az arcod, s ezt várom epekedve.
Éjjel ezerszer felidézem az illatod,
S mikor távolról látlak, az összes pillanatot.
Talán te még nem is sejted,
De egy magányos fiú szíve csakis érted ver.
Az első pillantástól kezdve szeret, s remélem már tudod,
Hogy ez a fiú valójában én vagyok.
Halotti vers
Köztünk volt egykor, jó ember volt,
Ő a volt a te rokonod, szerelmed, barátod.
Ő volt az, aki te sohasem lehettél,
Hiszen te is, mint mindenki más, egy másik álomvilágban léteztél.
Neki saját világa volt, saját álmokkal,
Nagy szerelmekkel, segítő barátokkal.
Élete mégsem lehetett oly teljes, mint másé,
Lelke nem a miénk már, hanem a halálé.
Nem adott neki több esélyt, kiszakította közülünk,
Sebet ejtett rajtunk, s a földre folyatta a vérünk.
A sok millió és milliárd gyertya közül, egy végleg kialudt,
Ez lesz mindenkivel, mert előbb – utóbb a lelkünkkel együtt elszállunk.
Ő jó volt. Talán a legjobb,
Mindenki rá akar hasonlítani, hiszen neked is ez az álmod.
Ám végül mindannyian elszáradunk, mint egy őszi falevél,
Az élet nem más, mint egy haláli tánc a késpenge élén.
Örökké emlékezni fogunk rá, hisz ő lehet az élő példa,
Hogy jó emberként, dicsőséggel érhetünk célba.
Ha a gonosz, a rossz és a bűnre hajtjuk magunkat,
A víz alá nyomjuk, s megöljük a vágyainkat.
A végén mi is oda jutunk, ahova ő,
Mert a halál köztünk van, akármennyire is elrettentő.
Emlékezzünk hát rá, s őrizzük meg emlékét,
Tegyük egy láthatatlan keretbe, és becsüljük meg az ő lelkét.
Elhagyatottan
Miért kell csalódnom folyton az életben,
Miért nem lehetek boldog, düh nélkül, békében?
Elszakítottak tőlem, pedig erősen szorítottalak,
Mély nyomot hagytál bennem, mely örökkön – örökké megmarad.
De aztán rájöttem, hogy nem elvettek,
Hanem te rohantál el előlem,
S én újra bolyongok a magány erdejében,
Egy álmok nélküli világban, a boldogtalanság erődjében.
Pedig más vagyok, mint a többi,
A tiltott tárgyakhoz lelkemet semmi sem köti.
Nem füstölgök, mint mások úton – útfélen,
Nem fetrengek a kábulattól, mint egyesek az utca végen.
Hibáim persze nekem is vannak, nem vagyok tökéletes,
Nem vagyok a gyávaságtól és ostobaságtól mentes.
De ha tényleg szerettél, ahogy egykor mondtad,
Nem löktél volna el,
És nem engedted volna, hogy érezzem a hiányodat.
Egyetlen ember
Nem tudom, miben higgyek már,
Minden rossz lett, s a jó végleg elszállt.
Reménytelenül bolyongok, cél nélkül,
Míg ez a világ végleg kihűl.
Nincs, ki megmentheti e Földet,
Mer mindenki elvesztette a másikban való hitet.
Eltűnt az összetartás utolsó kapcsa is,
S senki sincs, aki képes lenne e folyamatot visszafordítani.
De ha majd mindent ellep a hó,
S mélyen ellepi azt, ami jó,
Talán rádöbbenünk arra, mit is tettünk,
Ám akkor már késő lesz, s lassan a feledés homályába merülünk.
A pénz körül forog minden, s az érzelmek elvegyülnek,
A szerelemmel telt szívek pedig lassan végleg eltűnnek.
Elporladunk végleg, felemésztjük magunkat,
Megöljük a reményt és vele együtt a hőn szeretett álmainkat.
Ki mondta, hogy egyedül nem lehet tenni,
Ki mondta, hogy nem lehet az életnek visszaütni?
Magunk is eltörölhetjük a sok rémálmot,
Hiszen egyetlen ember is képes megváltoztatni e világot.
December hatodika
Biztos beugrik ki is ő: egy termetes, szakállas öregúr,
Ki piros kabátban jár, s nem karra, hanem hasra gyúr.
December elején indul ő útjára gyermekeket látogatni,
Jót és rosszat egyaránt megajándékozni.
Talán már nem hiszel már e csodában,
Felnőttél már, de te is hittél december hatodika varázsában.
De gondolj csak rá, mégis jobb hinni,
Hogy van egy szakállas fickó, aki képes a világot egyetlen nap alatt bejárni.
Most jót mosolyogsz e sorokon, de a mesékben hinni kell,
Hit nélkül nincs ott az igazi öröm az ünnepben.
A hit ebben az esetben ő maga,
Ki hóesésben, szánon landol a tetőn vagy épp az udvarban.
Belopózik, ajándékot csempész hozzád,
Annyit, hogy megteljen a cipőd, csizmád.
Van, ahol tejjel, keksszel várják,
Mert a nagy ajándékozástól rátörhet az étvágy.
Miután végzett, az ablakon, vagy a kéményen át távozik,
S e események után az egész világ megváltozik.
Reményt és boldogságot varázsol minden helyre,
Nem kell mást tenni, csak hinni kell benne.
„Hős”
Egyedül van ő, a magányban szenved,
Más számára semmit sem jelent az ő élete.
Pedig segíteni szeretne, a rosszat jóra fordítani,
A romló világot jobbá változtatni.
Hős lenne talán? Nem, a hősök dicsőségre vágynak,
Hogy ők kerüljenek fel, a hősiesség falára.
Hogy őket ünnepelje e világ, értük imádkozzanak,
Lessék minden mozdulatukat, utánuk fáradozzanak.
Ám neki ez nem kell, ő önzetlenül segítene,
Erre vágyik, úgy, mint az erős, mindent elsöprő szerelemre.
Bizalmas barátokra, örök békére,
Csendet és nyugalmat egy egész életre.
De helyette átvágták, kisemmizték őt,
Boldogságát beborították a gondfelhők.
Egyedül lett, mindenki magára hagyta,
A hideg tél küszöbén, a magányba fagyva.
Talán valaki észreveszi majd őt, és segít neki,
Kezet nyújt, és a földről felsegíti.
De most még szenved, éjszakákon át fent virraszt,
A magányban, a csendben, az éjszakában keresve vigaszt.
Nem ismerem
Nem ismerem még őt, még nem is láttam,
De talán ő lehet az, kire oly rég vártam.
Ám a titkokat a jövő rejti,
S talán segít a múltat elfelejteni.
Kedvesnek tűnik, s ez jó jel,
De azért nem rohanok a falnak fejjel.
Csak egy képem van róla, s nem több,
Olyan érzés ez, mint egy átléphetetlen küszöb.
De talán egyszer, átléphetem majd,
S magam mögött hagyhatom a sok régi bajt.
Ám az idő nagy úr, s erről ő dönt,
Remélem jól,
S végre felkelhetek a poros földről.
Messze tőled
Át a felhőkön, túl a hegyeken,
Ott valahol… meg vagy még nekem.
Talán még vársz reám, a szíved szeretetét nekem tartogatod,
De lehet, hogy érzéseim becsapnak és közelgő érkezésem is elmulasztod.
Nagy a távolság, talán maradnom kellett volna,
Ám sajnos a remény mélyre van elhántolva.
Kételkedek érzéseid teljességében és tisztaságában,
Látni akarom, mit kíván a lelked valójában.
Hamarosan visszatérek hozzád,
Csak az lebeg előttem, amikor legutoljára átkaroltál.
Csak reménykedem, hogy szívesen fogadsz –e majd,
Vagy kidobsz –e magadtól, mint egy átkozott tolvajt.
Mennyit ér?
Mennyit ér neked a boldogság, a szeretet?
Mondd, miért üldözöd el azt, aki szeret?
Gondolj azokra a magányos órákra, mikor a sarokban, magányosan sírtál,
Mint akiből a remény utolsó cseppjét is végleg kiszívták.
Ha tényleg mindent megadnál a szabadságért,
Akkor nem reszketnél a magányban, mint egy őszi falevél.
Mennyit ér ez neked?
Hisz ha el akarod érni az álmaid, nézz szembe azzal, ami fenyeget!
Hisz te mondtad: büszke akarsz lenni magadra,
És hogy élve vagy halva,
De meg lehet szerezni a boldogság minden egyes gyöngycseppjeit,
S ha még szomorú is vagy, képes leszel majd nevetni.
Mégis feladtad, de miért?
Küzdeni mindig érdemes, hisz mindig van valamiért.
Mindig ott lebeg a cél, a győzelem,
Mindenkire vár valahol azaz igazi nagy szerelem.
Mennyit ér neked a boldogság, a szeretet?
Ha sokat, akkor állj fel kérlek!
Bújj elő rejtekedből, mutasd meg az arcod,
Hiszen ez a te életed, a te háborúd, a te harcod.
A folyó partján
Újra hallom a fák susogását,
S a táj minden apró mozdulatát.
A lemenő nap narancsra festi az előttem hullámzó vizet,
S e jelek hozzák belőlem elő a régi emlékeket.
Akkoriban te is velem voltál,
S együtt szemléltük a természet vadságát.
Az esti fák szürkeségét,
Majd az éjjel teljes sötétségét.
Oh, de jó volt az. Csak te és én,
Mi és a folyó, a magány és a remény.
Ezek voltunk, őt láttuk, és ők ketten jöttek,
S ezután nem is láttalak téged többet.
De a szívem visszahúz, hiszen minden, mi lényeges, itt volt,
Mint amikor ajkain vöröse szorosan forrt.
S itt öleltelek át oly szorosan,
Itt fogadtuk meg, hogy valóra váltjuk az elképzelt álmokat.
Bárcsak itt lennél velem,
Hiányod égő sebet ejtett a szívemen.
Ha többször nem is, de még egyszer had ölelhesselek át,
Had érezzem újra a tested minden apró mozdulatát.
De a fák elcsendesednek, s a hold fénye köszön rám,
S én csak a fodrozódó vizet bámulom némán.
Csakis az arcodat látom magam előtt, s talán,
Egyszer még egymásra találunk itt, a folyó partján.
Új nap virrad
Leszállt az éj, minden nesz lassan kialszik,
Már csak a bokrok apró rezdülése hallatszik.
A hold fénye lassan feljebb kúszik a domb oldalán,
Végig a fák lombján, csendesen, némán.
Én halkam nézem e tájat, ülve a fűben,
Régen is itt pihenten, régen, még a szebb időkben.
De ami volt elmúlt, a táj már nem vidít fel engem,
Mert életemből hosszú idő óta hiányzik a szerelem.
Akkor nyár volt, most pedig tél , s elmúlt minden mi jó,
Mélyre került, mert ráhullott a hó.
Eltemette mélyre előlem a sok apró csodát,
Minden régi emléket, minden veled töltött órát.
Azt mondtad szeretsz, de becsaptál,
Csapdába vezettél, majd otthagytál.
Pedig én imádtalak téged, veled voltam igazán boldog,
Még ha csalódtam is benned olykor.
De hirtelen új nap virrad, a fákról lepereg a hótakaró,
Megtörik a jég s végleg eltűnik a folyóról.
Valaki közeledik felém, végig a domb tetején,
Színesebb alak volt ő, akármilyen képnél.
A tél eltűnik, a tájba újra színek tódulnak,
S a madarak délről visszavándorolnak.
Az alak pedig ideért elém, és én csendben ránézek,
Ekkor rájöttem: még soha senkit sem láttam ennyire szépnek.
Te a múlt mérföldkövévé válsz,
Nem leszek többé a tiéd, akármennyire is kívánsz.
Ő, aki gyönyörű, őszinte és aranyos,
Megtörte bennem a hosszú hideget, téli fagyot.
Azonnal beleszerettem a szemébe,
Amiből kibírtam olvasni, mi is lakozik a szívében.
Lassan megfogtam a kezét, ő pedig ártatlanul nézett énrám,
A arca fényességétől a földbe gyökereztem, s csak tátogtam némán.
Erre ő egy szempillantással megnyugtatott,
Közelebb lépett, majd a fülembe suttogott:
„Te és én, örökkön örökké,
Légy bátor végre és ne félj!”
És én nem féltem, átkaroltam őt,
S úgy éreztem, eltűnik végre az összes gondfelhő.
A szerelem az ő képében talált rám,
S ő az, aki végül a szívem egyik darabjává vált.
Harag és megbocsátás
Van egy érzés, amely ha megszűnik létezni,
S ha már nem tudjuk ezt, a szívünkkel képezni,
A lét is megpecsételődik,
S a világunk a darabjaira bomlik.
Ha a harag megmarad, a félelem lesz az úr,
Harcok lesznek, véres háborúk.
A béke, mint emberi fogalom, eltűnik,
A lélek, mi bennünk él, elfeledődik.
De ha a megbocsátás köztünk marad,
Kezünkhöz ártatlan vér többé nem tapad.
Ki a törvények szerint él, az nem bölcs,
Mert a szabályok mellett ott kell, hogy legyen az erkölcs.
Talán ebben kéne hinnünk, nem pedig másban,
Látnunk kéne az embert, mint élő lényt, egymásban.
Semmi se jó, ha olyanban keressük a vigaszt,
Ami előbb – utóbb végleg elsorvaszt.
Elveszíted végül minden barátod és szeretted,
Mindent, amit e Földön összegyűjtöttél, végleg elveszted.
De ha a magbocsátás mellett döntesz,
A bűn és a harag árnyéka elől elmenekülhetsz.
Fogadd meg e tanácsot, soha ne feledd,
Tedd jóvá, ne hagyd, hogy más irányítsa az életed.
Ha ez minden meglesz, megmarad a remény,
Mert nem a harag, hanem a megbocsátás az igazi erény.
Napok, hetek, hónapok…
Elmúlt egy nap: boldogabb lettem,
Elért végre, a várva várt boldogság első szele.
Hiszen itt vagy velem, végre itt vagy,
És együtt, közösen, valóra válthatjuk a vágyainkat.
Eltelt egy hét: minden gondolatom rólad szól,
Fák felett, dombok mellett suhanó álmokról.
Mintha szárnyaim lennének és együtt repülnénk,
Az egyetlen határunk a csillagokkal tarkított ég.
Már egy hónap van oda: de a kedvem csak nőtt,
Minden érintéseddel tovább növeled a lelki erőm.
Az erőt, mitől az akadályok megszűnnek,
Az erőt, mitől az ellenségeink a földre kényszerülnek.
Negyed év szállt el, de szorosan foglak,
Csillagos éjjeli órán a karomba zárlak.
Nincs semmi és senki, ami közénk állhatna,
Nincs senki, ki szerelmünk erejével szembeszállna.
Fél évre nőtt a veled töltött időm,
S akárhogyan is nézlek, szépséged még mindig észveszejtő.
Illatodtól még most is émelygek,
Mosolyodtól megduplázódik a verése a szívemnek.
Egy év: és még jobban szeretlek,
Soha, de soha nem fogom elengedni a kezedet.
Ápolni, óvni, védeni foglak téged,
Még ha ezért folyatnom is kell a vérem.
Örökkön – örökké veled akarok lenni,
Minden reggel melletted szeretnék ébredni.
Reménykedem, te is ugyan ezt érzed,
Mert én csak egy valakit tudok szeretni:
Egyedül téged.
Csak rád vár
Itt vagy. Itt vagy, pedig máshol kéne,
Vele kéne lenned, úgy, ahogyan régen.
De feladtad és magára hagytad őt,
Engedted, hogy lelkét befagyassza a jéghideg ősz.
És p ennek ellenére is vár rád,
Hát térj vissza hozzá, mielőtt az idő vasfoga végleg szétrág.
Külön utakon járva nem lesz esélyetek,
Hiszen a jövőt együtt kell felépítenetek.
Azt mondtad még szereted. És ez elég is,
Hiszen a szeretet képes a világon bármit legyőzni.
Tehát kelj fel és indulj!
Mielőtt az ő szerelme végleg gyűlöletbe fordul.
Fuss és ne állj meg, ne nézz vissza,
Menj oda hozzá csókold meg, és zárd szorosan a karjaidba.
Ő csak erre vár, ne félj, nem lesz baj,
Mert amíg e szerelem él, addig a remény ki nem hal.
Bizalom nélkül
A mai napon is láttalak téged,
De elfordultál tőlem, félve.
Egyszerűen ellépdeltél mellettem,
Nem értem mire alapozod e félelmet.
Ha nem adsz nekem bizalmat,
Nem tudom felfedni előtted magamat.
Úgy ítélsz el, hogy alig ismersz,
S ellöksz magadtól két kézzel.
Pedig én el tudom képzelni veled az életet,
Hisz megengedhetnénk magunknak az igaz barátságot és a szerelmet.
Ám ez csak rajtad áll,
De ha nem sietsz, szerelmem lassan a semmibe száll.
Én várok még rád, de nem a végtelenségig,
Mert az idő nagy úr, túlhaladja bárki képességét.
Bizalom nélkül, a távolból nézlek téged,
Talán kettőnk eseménytelen történetének soha sem lesz vége.
A halál előtt
Ez a nap az, érzem,
Ez az, amikor véget ér ez az élet.
Az én életem az, ami oly sokat nem számít,
Hisz minden csillagnál halványabban világít.
Egyedül vagyok, te sem vagy mellettem,
Talán az én hibám, s talán majd egyszer újrakezdhetem.
Álmodom, ez csak egy rossz látomás!
Nem kell, hogy ez legyen a végső állomás.
Pedig az, kinyitom a szemem,
Egyedül vagyok, fekszem, s két szememmel bámulom az eget.
Lehet, hogy ez az a pillanat,
Ami majd az emlékeimben a legjobbam megmarad.
Azt mondják, a halálunk előtt lepereg előttünk életünk filmje,
De előttem nincs más, csak az ég kékje.
Próbálok felkelni, de nem sikerül,
Hiába mozgatom meg a kezem, egyetlen izmom se rezdül.
Ennyi volt, itt van a vég, a halál,
Mindjárt itt van ő maga is, s rám talál.
Én itt várok rá, csendben,
Már csak ez a gondolat motoszkál a fejemben.
Hirtelen gyenge szellő támad, s megjelenik előttem az arcod,
Nem az történik, amire percek óta várok.
Erőm visszatér, s lassan felállok.
Képek jelennek meg előttem, emlékfoszlányok.
Látlak téged, s mindent mi egykor jó volt,
De előjönnek a fájó csalódások.
Testem megremeg, térdre rogyok,
Szemeim fennakadnak, s lassan, arccal a fűbe fordulok.
Küzdj!
Miért adod fel a harcot?
Nézz rám, emeld fel az arcod!
Még van miért élned,
Nem kell, hogy itt legyen véged.
Benned van a tartás, mint mindenki másban,
Ne feledd, ott van a segítség a barátban.
Rá számíthatsz, ő ott áll melletted,
Ez az, amit meg kell értened.
Küzdj! Miért jobb, ha feladod?
Jobb, ha gyáván kell meghalnod?
Tudom, hogy te sem ezt akarod,
A megoldás: segítened kell magadon.
Megértem mit érzel, ezért prédikálok,
Tudom milyen rosszak e rémálmok.
Hallgass hát meg, de a döntést rád bízom,
Te döntöd el, hogy a harcodat hogyan vívod.
Sosem leszel egyedül, hiába érzed ezt,
Hisz a legkisebb helyen is ott van a szeretet.
Nyisd ki végre a szemed, tárd ki a szíved,
Hisz csak akkor leszel nagy dolgokra képes.
Az út vége
Ez itt az út vége,
Nincs tovább, semmi se lesz olyan mint régen.
A régi, hőn szeretett világunk a semmibe vész,
Ami egykor még létezett, lassan csak emlékkép.
Mentsd ami menthető, és menekülj,
Ez az, amitől mindig is féltél legbelül.
A Világ összeomlik és eltűnik,
S vele együtt az emberiség is elfeledődik.
Vérbosszú
Most ragadj fegyvert, hisz ellened vétettek,
Kardot, láncot, ami épp akad,
Készülj fel és védd magad!
Elvették azt, kit szerettél, imádtál,
Ne hagyd, hogy nyerjenek,
S hogy ily könnyedén elbánjanak veled.
A torkánál ragadd meg őket, szorítsd őket a falhoz,
Állj bosszút, vedd fel a harcot,
A bosszú legyen a te fénylő álarcod.
Vétkeztek, bűnhődniük kell egyszer s mindenkor.
Ne tétovázz, cselekedj!
Hisz akit elvettek tőled, fontos volt neked.
Ha ők folyathatták a véred, akkor az övék miért ne folyhatna?
Itt az idő, beérett a bosszú,
Legyen hát ez a beteljesedett vérbosszú!
Vétkeztem
Ne tedd ezt velem, ne hagyj itt,
Ne keress helyettem másvalakit!
Tudom hibáztam, vétkeztem ellened,
De szeretném visszakapni a szerelmed.
Amit hibáztam, legyen a múlté,
Hisz én még mindig szerelmes vagyok beléd.
Érezz te is úgy, mint egykor régen,
S karolj át, fog meg a kezem és gyere el vélem.
Ha magamra hagysz, belehalok a bánatba,
Hova menekülhetnék, ha nem a halálba?
Nem akartam, hogy bajod essen, mindent megbántam,
Te vagy csak nekem ebben a világban.
Ezért is kérlek, bocsáss meg nekem,
Életemet csak egy valakivel tudom tovább élni: veled.
Itt állok az ajtód előtt, engedj hát be kérlek,
Ne hagyd, hogy magányosan haljak meg, nélküled.
A magányos ember
Egyedül van ő, senki sincs mellette,
Az élet meg a reményét is elvette.
Szíve lassan ver, vére kifolyik,
Majd a hold fényében
A porban szertefoszlik.
Akárkibe szeretett bele, zárt ajtóba botlott,
S így minden jó emléke szertefoszlott.
Az utolsó madár is elrepült délre,
A fények kihunynak,
Minden felkészül a hűvös télre.
Ő is arra készül, csendben ül,
A sárga Napot nézve a gondolataiba merül.
Mikor lesz valaki, ki szereti őt,
Ki lesz, aki újra éleszti
Mint valami megmentő.
Elfagynak a levelek, ahogy az ő szíve is,
De kezeit ökölbe szorítja, s feláll mégis,
Összeszűkölt szemmel üzen a kegyetlen életnek:
Kitart maga mellett, erős lesz,
Míg élete utolsó percei is végleg leperegnek.
A te hibád
Én szóltam neked, de te nem figyeltél,
Hogy a baj, előbb – utóbb utolér.
Majd megint hibáztathatod magad,
Hogy ott vagy, ahol a part szakad.
Ha cselekedtél volna, s nem csak állsz,
És tettek helyett csak kiabálsz,
Akkor nem történt volna meg mindez,
De az már a múlt, s ezt itt most a jelen.
Én is járhattam volna így, de figyeltem,
Ezt ajánlottam neked is, de te félrelökted a kezem.
Most, hogy ott vagy a gödör alján,
Téged is utolér a magány.
De ezen változtathatunk, hisz itt vagyok,
Segítek még, míg talpon vagyok.
Megmenthetlek még, de tudd meg, ez a te hibád.
Élet
Mit gondol az, ki körül
Egy világ dőlt össze, s rendületlenül
Kitart maga mellett, mikor már társ sincs
Pedig egy igaz barát ritka nagy kincs.
Magányban és bánatban
Elgondolkodik, hogy miért? s másban,
Egy védtelen embertársban kutat,
Hogy benne találja a hibát, a bajokat.
Ám akkor rádöbben,
Legalább is sejti, s egyben
Már tudja, hogy a kavarodás nyitja
<span style=&q
1 komment
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://drogvadaszok.blog.hu/api/trackback/id/tr77666790
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
zsoca · http://nincs.hu 2008.09.16. 21:04:04
Csak párat olvastam el (még) de nagyon jók! Minden tiszteletem az írójának! Gratulálok!
Utolsó kommentek